Hírhedt víziszörnyek

Milyen titkokat rejt a mély?

Hajók eltűnt legénysége, ismeretlen tengeri lények, megmagyarázhatatlan vízi támadások. Gyerekkorunk óta hallunk ilyen rémisztő történeteket, és még mindig meg tudunk ijedni tőlük…

Ez nem is csoda, hiszen mindig attól tartunk, amit nem ismerünk. A végeláthatatlan tenger és szinte teljesen ismeretlen mélység méltán szolgál tehát félelmeink alapjául. Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a tudomány már bolygónk minden kis szegletét feltérképezte – ez nincs így. Annyira, hogy a tudósok is elismerik: a Hold felszínét ma jobban ismerjük, mint a Föld felszínének több, mint kétharmadát borító vizeket. Arról nem is beszélve, hogy biztosan nem tudományos rendszerezettség jutna eszünkbe akkor, amikor a sötétben egy tó partjáról valami óriási dolog mozgolódását látnánk a vízben.

Halálos felfedezések

A legkülönbözőbb víziszörnyekről készült már feljegyzés a történelem során. Ha a mitológia különös alakjait nem tekintjük valóban létező lényeknek, akkor főleg azokból az időkből találunk beszámolókat, amikor megindultak a nagy földrajzi felfedezések – hiszen ekkor vágtak neki a bátor hajósok az ismeretlennek. 50-60 méteres, gigászi méretű tengeri kígyókról szólnak a feljegyzések, amelyek leírják, hogy miként ragadta el a legénység több tagját és a hajon lévő állatokat a szinte a semmiből feltűnő, majd gyorsan tovatűnő lény.

Külön érdekesség, hogy egyházi személyek jegyezték fel ezeket az eseményeket – akik komoly tekintéllyel bírtak abban a korban. Bár azon is érdemes elgondolkodni, hogy kitől mástól születhettek volna az írásba foglalt beszámolók, amikor az alacsonyabb társadalmi rétegekbe tartozók többsége nem ismerte sem a betűvetést, sem az olvasást. A hihetőség arról az oldalról is megkérdőjelezhető, hogy a matrózok nem éppen józanságukról voltak híresek – a középkorban sem.

Akadt olyan hajóskapitány, aki éppen amiatt nem is jegyzett fel a hajónaplójába ilyen történeteket, mert nem akarta, hogy őt és legénységét részegesnek tartsák – pedig állítólag több támadást is átélt élete során, melyekben néhány embere odaveszett.

A tömeges hallucináció és a részegesség mégsem szolgálhat magyarázatként, hiszen ehhez túl sok a hasonló leírás, sőt ábrázolás. A hajók nagyságával megegyező vagy annál is gigantikusabb szörnyek, szájukban egy-egy szerencsétlen áldozattal visszatérő motívumok voltak akkoriban. Formájukat tekintve kígyó vagy polip alakúaknak írták le őket.

A modern korban többet között Godzilla (eredetileg egy félig majom, félig cápa, de leginkább dinoszauruszra emlékeztető lény) alakjában él tovább az ehhez hasonló szörnyekről való elképzelések sora, ami a filmeseket is sokszor megihlette. De ha már a mozinál tartunk, a rendhagyó tengeri lényektől való rettegés ihlette például az Octopus (óriásira nőtt, emberevő polip) vagy a Szörny (hatalmas vérengző tintahal) című amerikai filmeket.

Miért hasonlóak a leírások?             

Szinte kizárt, hogy a világ különböző pontjain ennyire hasonló kitalációk szülessenek. Hacsak nem kenjük az egészet a Carl Gustav Jung, neves svájci pszichológusa által kollektív tudattalannak nevezett jelenségre. Szerinte ez minden egyes embernek a része, és olyan ősképeket tartalmaz, amely mindenkinél nagyjából azonos – csak egyéni élmények adnak neki formát. Ha valós lényeknek tekintjük tehát a víziszörnyeket, akkor némileg támaszkodhatunk a belga tudós, Bernard Heuveimans véleményére. Ő még a hatvanas években kezdett érdeklődni a téma iránt, és a rémlényeket különböző csoportokba sorolta a beszámolókban szereplő alakjuk alapján. Ezzel azonban nem oldotta meg a problémát, csak egy kicsit kevésbé misztikussá tette.

Csábító gyilkosok

Nemcsak hatalmas hullámveréssel és gyilkos harapásokkal kezdődő találkozásokat ismerünk a legendákból. Vannak kellemesnek induló felfedezések is, például a sellőké. A félig hal, félig ember lények felsőteste általában rendkívül gyönyörű nőként jelenik meg – a hosszú ideje úton lévő, magányos matrózfiúk leírása alapján. A tengerész egyből szerelembe esett, és a sellő ezt kihasználva szexuális rabszolgává tette a hősszerelmes ifjút. A szirének is hasonló dolgokat műveltek, de ők varázslatos énekükkel kápráztatták el a tengeren hánykolódókat. Mindenesetre, még ha nem is túl hihetőek ezek a beszámolók, igen hálásak lehetünk a kitalálóiknak, hiszen ezek nélkül nem születhetett volna meg például A kis hableány meséje Andersentől.

Tavi rémségek

Nemcsak a tengereknek és óceánoknak van misztikus élőlénye, tavak szörnyeiről is sok helyen terjeng rémhistória Skandináviától Észak-Amerikáig.

A legismertebb tólakó Nessie, a Skócia északi részén fekvő Loch Ness tó lakója. Legelőször egy szent említi, méghozzá Szent Kolumba, aki állítólag megmentett egy embert Nessie támadásától. Ezután jó ideig nem lehetett hallani a lényről. Az észlelések az 1880-as években kezdődtek el ismét, majd nagyobb számban a harmincas évektől. Elképzelhető, hogy ez egyszerűen annak a ténynek köszönhető, hogy a tó körül utat építettek és kivágtak néhány fát. Ezáltal nagyobb lett a rálátás a vízfelszínre. Mindenesetre 1933-ban óriási szenzációt keltett egy, a tóparton sétáló házaspár beszámolója, akik megpillantani véltek egy szörnyet. Maga Nessie – a leírások alapján – nagy termetű, sima testű állat hosszú nyakkal, a hátán púpokkal. A víz felszínén általában csak fel-felbukkan, esetleg egy picit úszik is. Már az újbóli felfedezések után egy évvel, 1934-ben készültek róla fotók. Azóta pedig tucatnyi videofelvételt is láthatunk, ahol tényleg feltűnik a tó felszínén egy alig kivehető különös élőlény.

A magyarázatok szerint egy óriásira nőtt vidra is lehet, de éppen ennek az ellenkezőjét szeretné bebizonyítani egy, a hatvanas években alakult kutatócsoport. Ők modern eszközökkel készítettek felvételt – vagy Nessie-ről, vagy a tó mintegy 300 m mélyen elterülő fenekéről. Ha ezt a felvételt Nessie fejeként értelmezzük, akkor szarvai is vannak a szörnynek. A leírások alapján mindenesetre egy rég kihalt őslényhez, a plesiosaurushoz hasonlítják.

Az utóbbi időben kevés hírt hallunk Nessie-ről, de egy véletlen találkozás ismét az érdeklődés középpontjába hozhatja őt – és lehet, hogy felélénkülnek a vele kapcsolatos kutatások is. Addig is az biztos, hogy a helyi idegenforgalmának jót tesz a legenda.

Világító szörnyecskék

Az eddig ismeretlen állatokat kutató szakembereket kriptozoológusoknak nevezik. Ők azzal az alapfelvetéssel állnak a világhoz, hogy igen gyakran fedezünk fel újabb és újabb fajokat – miért éppen a félelmeteseket ne lehetne megtalálni? Azt persze mondanunk sem kell, hogy eddig nem túl sikeres ez a tudományág.

A kutatók ezzel ellentétben általában akkor bukkannak borzalma kinézetű állatokra, amikor nem is ez a kifejezett céljuk. A tenger mélyét feltérképező tudósok naponta találkoznak szörnyekkel. Illetve szörnyecskékkel. És ezen meg sem lepődnek. Ugyanis valójában léteznek még ismeretlen – ám többnyire kis termetű – fajok a sötétség zónájában, ami száz méterrel a víz felszíne alatt kezdődik.

Emlékszel még Némó találkozására a világító résszel rendelkező, agresszív hallal? Nos, ez a halfajta tényleg létezik, csakhogy a mérete alig haladja meg a 10 cm-t. Sok itt a fluoreszkáló, nagy fogakkal rendelkező állat – hiszen ebben a mélységben, ahol már alig van táplálék, a fő cél a túlélés.

Azok a szörnyek, amelyekről a tengerészek beszámolói szólnak, ezeken, az ember által még alig járt helyeken rejtőzhetnek. És talán néhányszor már meg is mutatták magukat…