Ez a lista érdekes fényben tünteti fel jelenlegi kultúránkat, viszont nem sok köze van magához a vámpírsághoz, hiszen az előbbi "tulajdonságok" közül csak kettő jellemzi az igazi vámpírokat. A hagyomány szerint a vámpírok általában nem harapják nyakon az embereket, és sokan közülük egyáltalán nem isznak vért. A folklór tipikus vámpírja életében nem arisztokrata, hanem paraszt volt, aki a napokban halt meg, nem pedig valamikor az özönvíz előtt. A vámpíroknak gya­korlatilag semmi közük sincs a denevérekhez, a vallási szim­bólumok iránt közömbösek, és nincs szükségük az anyaföld egy darabkájára sem. A vámpírtámadás legtöbb áldozata meg­hal, és úgy is marad, bár az igaz, hogy a vámpírok áldozatai­

nak nagyobb az esélyük, hogy maguk is vámpírokká váljanak.

A vámpírok elpusztításának klasszikus módja az elégetés, akár fakaróval, akár anélkül. Még a modem, amerikai vám­pírdefiníció legalapvetőbb állítása - a vámpírok olyan tetsz­halott testek, akik ide-oda bolyonganak az éjszakában - is el­lentmond számos hagyományos beszámolónak, amelyek szerint a vámpírok szellemalakban utaznak, míg testük béké­sen pihen a sírjukban. A hagyományos és a modem vámpír­képben tulajdonképpen csak az az elképzelés közös, hogy a fokhagyma és a napfény hatékony védelem.

Mindez azt bizonyítja, hogy egy irodalmi mű milyen nagy mértékben képes befolyásolni egy egész kultúra elképzeléseit és elvárásait. A szóban forgó irodalmi mű természetesen Bram Stoker Drakula CÍmű regénye. Majdnem minden, amit ma a

vámpírokról hiszünk, Stoker élénk fantáziájának szüleménye.

Az író a vészjósló gróf portréját a rendelkezésére álló, meg­lehetősen korlátozott számú folklórforrásból, valamint a ro­mantika korának irodalmi antihőseiből gyúrta össze. Ennek eredményeként a Drakula kitűnő regény lett, viszont a vám­pírkutatók számára megbízhatatlan forrás. Magáról a törté­nelmi Drakuláról sem tartalmazza éppen a legpontosabb in­formációkat, hiszen herceg volt, nem gróf, Wallachiában élt, nem pedig Erdélyben, s Stoker könyvén kívül nincs más uta­lás arra, hogy valóban vámpír lett volna, nevét pedig - ha nagy ritkán megtette - Dragwlyaként írta alá. Valódi neve Vlad Tepes volt, Romániában pedig mind a mai napig a törökök elleni harc hőseként tisztelik.

Mindez nagyon fontos a szörnykutatással foglalkozók szá­mára, és nemcsak a pontosság végett. A mai horrorfilmek­ben és a médiában a vámpír vonzó, csábító lénnyé változott, aki örök életet kínál a vérivás szenvedélyes, szexuális jellegű aktusáért cserébe. Nem csoda, ha az emberek vonzódnak eh­hez a képhez, olyannyira, hogy maguk is hasonlóak szeretné­nek lenni.

A valóság azonban jóval sivárabb. Igazából a vámpír kö­rülbelül annyira vonzó, mint a bubópestis, és annyira szexi, mint a vérivó menyét. Az összes szörnyeteg közül valószínű­leg a vámpír a legvisszataszítóbb és a legveszedelmesebb, hi­szen egy ragadozó szellemről van szó, aki azért gyilkol embert, hogy meghosszabbítsa saját, természetellenes létét. A könyv­ben szereplő összes többi lényt - még az emberre legveszélye­sebbeket is - meg lehet fékezni minden különösebb vérontás nélkül, mágikus védelem, elűzés és puszta elővigyázatosság útján, vagy pedig az "élni és élni hagyni" egyszerű elve alap­ján. A vámpírt azonban el kell pusztítani, különben újra és újra ölni fog. A kegyetlenség, ahogyan a kelet-európai parasz­tok bántak annak idején a valós vagy vélt vámpírokkal, tel­jesen érthető a mai, vámpírokról szóló ismereteink tükrében.